2012. április 11., szerda

Táncoló talpak


Hanna folyamatosan mosolyog. Még akkor is, ha valami rosszaságon töri a fejét. És ha mosolyog, akkor nekünk is jó kedvünk van. Szóval nálunk alapjáraton jó a hangulat. Vagyis kívülről ez látszik. De legbelül ott vannak a legnagyobb szülői parák, millió megválaszolatlan kérdés.

A húsvét csendesen telt, Hanna felmatricázott egy piros tojást, amit - ha az apját nem számítjuk - az egy szem locsolójának adott, akitől az ajtóban megkérdezte: „Visszaadod????” Nagyot nevettünk. Legalább akkorát, mint amikor a Hentesnél a felvágottas nénivel válogattunk a sonkák között, a hátsó ajtóban egyszer csak megjelent fehér köpenyében a nagydarab bácsi. Hannának felcsillant a szeme és jólnevelten hangosan köszönt is: „Szia Hentes!” Amitől még a hentesnek is könny szökött a szemébe a nevetéstől. A húsvéti nyuszi mézvirágot hozott Hanna ablakába, a nagyszülőktől is apróságokat kapott, kifestőt, kis pillangókat a függönyére. Az ajándékozás már az első pillanattól kezdve az egyik nagy paránk volt. Vajon jót teszünk vele, hogy próbálunk odafigyelni az ajándékok mennyiségére, hogy soha ne essünk túlzásba? Hogy minden apróságnak tudjon örülni. Egyelőre bevált.

Mikor Hanna megszületett, mint minden szülő, azon aggódtunk, vajon eszik-e eleget? Mostanában meg hogy talán túl sokat is eszik... Emlékszem, mennyire nehezen éltük meg az első betegségeket. Az első magas láz után jött a második és a harmadik. Mi is vele edződtünk. Lelkileg.

De ha épp nem beteg, akkor is van min aggódni. Ha máson nem, akkor azon, hogy Hanna rendmániás és hogy ez normális-e. Mert szerinte – ahogy szerintem is - a lakásban mindennek helye van. Ha Gábor délután hazaér és a cipőjét nem rakja a helyére, Hanna egy percen belül kiszúrja és elrakja. Ebédnél a poharának a tányérja mögött van a helye, pont középen. Nem kicsit jobbra, nem kicsit balra. Középen. Mellesleg tudja melyik a jobb és melyik a balkeze. 20-ig villámgyorsasággal elszámol és az ABC-t is el kezdte mondogatni nekem valamelyik nap. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mivel teszünk jót. Ha foglalkozunk a fejlesztésével és tanítjuk, ha látom, hogy érdekli a dolog. Vagy ezzel nagyobb kárt okozunk, mint hogy hagynánk, hogy a saját ütemében nyíljon ki előtte a világ, nem gyorsítva? A "mivel teszek jót?" kérdés gyerek témakörben örök.    


Az eddigi legnagyobb parát fél évesen éltük át, mikor a gyerekorvos megállapította, hogy Hannának az átlagtól feszesebb az izomtónusa. Megjártuk vele a konduktort, aki halálra rémisztett minket, mert azt mondta, baj van és azonnal keressünk fel egy neurológust. Egy óra múlva már a neurológián ültünk teljes kétségek között, összetörve. Ennek ellenére az osztályvezető főorvos megnyugtatott minket, hogy minden a legnagyobb rendben, a feszesség genetikai eredetű, Hanna makkegészséges.

Pár hónappal később mégis feltűnt, hogy Hanna sokat áll lábujjhegyen. Ez a rossz szokása a mai napig megmaradt. Idő közben a szemünk hozzászokott, szinte már észre sem vettük. Mikor a minioviban szóltak, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni, csak akkor tűnt fel a valós probléma. Az elmúlt pár hónapunk csak erről szólt. Sok ellentétes véleményt hallottunk, kaptunk. Persze lehet, hogy tényleg nem kell vele foglalkozni, mert sokak szerint a legtöbb gyerek kinövi a pipiskedést, mikor óvodába megy, vagy mikor iskolás lesz. De mi van, ha nem? És ha a később jelentkező diszlexia majd erre vezethető vissza? Január óta egy alapítványhoz járunk tornázni. A terapeuta tornafeladatokat – tervezett szenzomotoros tréninget - ír fel Hannának, ami alapján hetente háromszor tekerjük a gyereket plédbe, dobáljuk, forgatjuk, hintáztatjuk, közben énekelünk. Ő baromira élvezi, mi meg izmosodunk a 11 kilóját emelgetve. Bukfenc, ölből hátra kézenállás, fittball labdán ugrálás, spicc pipa már nem kihívás a balerinának. Az elmúlt hónapok munkájának talán már eredménye is van.


Mindezen túl ott lebeg a fejünk felett az ovi para, mert lassan választanunk kell, hova tovább. Kétnyelvű, művészeti, állami vagy magán? Két hete folyamatosan ezen megy a para. Persze a megérzés dönt. Ahogy nő, mintha a kérdések is szaporodnának, amikre csak hosszú - hosszú évek múlva kapunk választ. Választ? Megerősítést. Addig meg nincs mit tenni. No para.


2 megjegyzés:

  1. Szerintem a legfejlesztőbb dolog a szabad játék és a mese. Csinálni kell vele, amit a gyerek kitalál - már persze normális keretek között - de nem otthon, direkt fejleszteni. És szerintem oviból is az ilyen jó. Ne legyenek foglalkozások, legyen sok játék, mese, ének, sok szabad levegő. Együttes tevékenységek, évszakhoz, ünnepekhez köthető dolgok, sütés, gyúrás, szüret.

    Azon meg nehogy aggódj már, hogy rendmániás! örülj neki, és drukkolj, hogy megmaradjon! (Valahol láthatta is, nem? :) )

    VálaszTörlés
  2. Timi, a játékban, mesében, bábozásban mi is hiszünk. :) Remélem a rendmánia megmarad. Nem is tudom, kitől láthatja! ;) :D

    VálaszTörlés