2014. december 31., szerda

2014 Legjei


Visszatekintve 2014-re, nehéz év van mögöttünk. Volt sok bánat, szomorúság, csend, de nem feledjük azokat a pillanatokat sem, amikre örömmel gondolunk vissza. Ime néhány, a teljesség igénye nélkül.


Legnehezebb – márciusban 6 hónapos terhesen költözködni
Legnagyobb elismerés – Gábornak hogy szinte egyedül költöztette át az egész lakást
Legmeghatottabb – mikor a kisfiamat a mellkasomra rakták, átöleltem és Gábor szemében is gyűltek a könnycseppek  
Legboldogabb – mikor Hanna először megpillantotta Oszkárt a kórházban, odabújt mellé és megfogta a kezét
Legszabadabb – mikor nyáron sétálni indultunk babakocsival, hirtelen elkezdett szakadni az eső, mi meg nevetve rohantunk az esőben hazáig
Legbüszkébb – Hanna évzáró táncbemutatóján, annak külön örülök, hogy apukám láthatta őt a színpadon

Legfájdalmasabb – apukám elvesztése
Legszomorúbb – amiatt vagyok, hogy apukám nem tarthatta Oszkárt a kezében
Legszívbemarkolóbb – mikor Hanna a legkülönfélébb lehetőségeken törte a fejét, mi módon találkozhatna Dakával, pl. hogy repülővel felszáll hozzá az égbe, vagy hogy nagyon szeretne öreg néni lenni…

Legnagyobb csoda – az a földöntúli kifogyhatatlan, végeláthatatlan, felfoghatatlan szeretet, amit a gyerekeim iránt érzek
Legszebb emlék – mikor Oszkár először mosolygott
Legcukibb – mikor Hanna azt mondja Oszkárnak, hogy „Kedvesem”
Legcinkosabb – mikor Hanna Oszkárral bolondozik, Oszkár húzogatja a szemöldökét, a kis szája egy nagy D-betűre hasonlít, és úgy nevet, mint egy papagáj

Legviccesebb – mikor Gáborral ketten álltunk a járdán a papírírószer előtt, arra várva, hogy átkelhessünk az út túlsó oldalára, épp eső után, persze hogy egy autó beterített minket pocsolyával és mi nyakig vizesek lettünk, majd elkezdtünk egymáson nevetni. És ahogy ott álltunk, és nevettünk nem vettük észre, hogy jön a következő autó…

Legjobb éttermi élményünk – Ürömi Hütte (nem csak azért, mert ott adott jelt Oszkár, hogy ki szeretne jönni), hanem mert gyerekbarát, és Hanna szerint ott készítik a világ legfinomabb lasagne-ját!

Legnagyobb lehetőség – hogy újra zongorázhatom és időnként zongoraleckéket veszek egy tündéri zongora tanárnénitől
Legnagyobb elhatározás – az év első felében angolra is jártam, amit 2015-ben szeretnék folytatni

Hanna legkedveltebb popzenéje 2014-ben:
https://www.youtube.com/watch?v=CevxZvSJLk8 (van még mit csiszolni)

Hanna legkedvesebb zongoradarabja 2014-ben, amit a legtöbbször kellett az ő kérésére játszani, amire különböző tánckölteményeket talált ki:

Oszkár legkedveltebb zongoradarabja 2014-ben, amit a legtöbbször játszottunk és ő a legtöbbet nevetett:

2014-ben legtöbbször ezt hallottuk Hannától: „Jóóóóó, de….”

2014-ben a 3 legnagyobb humorsziporka Hanna szájából:

Hanna nézegeti a pesztós üveget és valami nagyon csúnyát akart mondani.
"Hogy a tarhonyába lesz ebből szósz?"

Kérdezzük Hannát hol is lakunk?
"Rózsa Fatilla utca"

Gábor a barátjával beszélget Schengenről. Hannának kikerekedik a szeme és ledorgálja mindkettőjüket:
"Hogy tudtok ilyen csúnyát mondani???" - Mi nem értettük miről beszél. Kérdeztük, hogy mit mondtak, ami csúnya? De Hanna csak hajtogatta, ő ilyen csúnyát ki nem mond! Ő ezt nem fogja elismételni! Mondja ki az apja! Aztán dőltünk a röhögéstől, mikor rájöttünk, félreértette a Schengent. J

Kedvenc képeink 2014-ben







Legnagyobb példakép – anyukám, nála erősebb nőt nem ismerek
Leghálásabb – Gábornak vagyok, elsősorban azért, hogy van nekem, hogy támaszkodhatok rá, és hogy segít megvalósítani az álmaimat
Legnagyobb felismerés – hogy bármire képes vagyok
Legnagyobb köszönet – a kisfiamnak, hogy ezt megmutatta nekem

9000 kattintás
Legtöbb külföldi megnyitás: USA
Legfurcsább hely, ahonnan ránk nyitottak: Mayotte - sziget
Legjobb döntés: hogy 6 éve írogatok Hannáról és most már Oszkárról is

Köszönjük, hogy olvastok!!!
BÚÉK!




2014. december 23., kedd

Legszebb ajándék



Karácsony előtti estén a kanapé szuper titkos ágynemű tartójában sorakoznak a gyönyörűen, színben a fa díszeihez harmonizáló, csillogó papírba becsomagolt ajándékok. Csillámporos a konyhakő, az étkezőasztal, a székek. A szaloncukrok bekötözve a konyhaszekrényben várják a holnapot. A gyertyák lassan, komótosan égnek, az utolsót szenteste közösen gyújtjuk meg, együtt, anyukámmal. Mert ő is itt van velünk. A ház minden szegletében belopódzott a gyerekkoromból ismerős bejgli illata. Hanna lelkesen segített gyúrni anyukámnak. Pedig tegnap éjszaka még a Heim Pál Gyermekkórház fül- orr- gégészeti ügyeletén voltunk vele fülgyulladással. És ha már éjszaka kocsikáztunk, gondoltuk belefér egy kis városnézés, megnézzük kivilágítva az Andrássy utat, Hanna csak ámult.

A szokottnál csendesebb ez a karácsony. De két nap és fenekestül felfordul minden. Jön a nővérem  és a családja, majd feltereljük a gyerekeket az emeletre, ahogy régen minket, és mikor a fa alatt lesz az összes ajándék, anyukám majd csilingel a csengővel, mint gyerekkorunkban.  Nagy zsivaly lesz és kanálcsörgés és nem mondom, hogy ezt mindig szeretem, de most nagyon szeretem. Együtt leszünk.

Oszkár hosszan nézi a teraszon várakozó földlabdás fenyőt, az ablakba kitett fényfüzért, a gyertya pislákoló lángját. Itt a karácsony. Hanna odabújik hozzá, Oszkár puha kis kezével lassan megsimogatja Hanna arcát. Mosolyognak. Ők még nem tudják, amit mi kristálytisztán látunk. Lehet bármekkora ajándék a fa alatt, bármilyen csillogó papírba csomagolva, a világ legnagyobb ajándékát kapták. Egymást. 



Boldog, Békés Karácsonyt kívánunk!   

















2014. december 17., szerda

A szelíd anyatigris


Az életünkben a gyerek az első. Ha második, ha első. Az aggódás, értük, mintha kódolva lenne, folyamatos. Azért megnyugtató, a másodiknál érezhető némi lazulás. Ám van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak.

Oszkár születése magabiztosabbá tett. Most 5 hónappal visszatekintve, egy olyan élmény volt, ami az egész további életemet végigkíséri. Azt éreztem, hogy nincs lehetetlen, hogy bármire képes vagyok. És ez most is így van.
Persze nem csak ettől vagyok nyugodtabb. A második gyerkőcnél sokat lazulnak a szülők. Nem fertőtlenítünk mindent, és a vasalást sem viszem túlzásba. Oszkárt nem mérem minden szoptatásnál, sőt valójában egy szoptatásnál sem mértem eddig. Kivétel a kórházban az utolsó napon, mikor engedtek volna haza, az ottani gyerekorvos kérte, hogy mérjem meg, mert csak akkor enged minket haza, ha Oszkár megeszi az előírt mennyiséget. Két naposan. Persze a mérleg szoptatás után kevesebbet mutatott, mint előtte. Azt mondták, biztos nincs tejem, így be kell tápszerezni a gyereket, csak úgy indulhatunk haza. Én újra megetettem, de már nem mértem és hazudtam, hogy pont az előírt mennyiséget mutatta az a fránya mérleg. Ezzel nemet mondtunk a tápszeres cumisüvegre. Oszkár azóta sem ismeri a cumisüveget, mégis tökéletes gömbölyded baba.

Bevallom, Hannát néha még éjszaka is méricskéltem a korábbi gyerekorvosunk tanácsára, akit szerencsére azóta lecseréltünk. Emlékszem, hajnalokat virrasztottam át egy fotelban, míg ő evett, próbáltam magamat valahogy ébren tartani. Oszkárnál már nem érdekelt, ki mit mond, mikor hajnalban éhesen ébred, odaveszem magamhoz az ágyba, ő jóllakik és kényelmesen elnyúlik a nagyágy felén, a maradék helyen ketten osztozunk Gáborral. De így nincsenek átvirrasztott éjszakák, reggel kipihenten ébredünk mindannyian. Ettől még Oszkár a nap bármely szakában el tud gond nélkül aludni egyedül a kiságyban.




És hogy milyen Oszkár? Egy mintaszerű kisbaba. Nem is, számunkra ő a legkülönlegesebb baba. 3 hetesen mosolygott ránk először. Onnantól kezdve nem volt megállás, folyamatosan mosolyog. Ha nem, akkor valamin nagyon gondolkodik. Az értelmes kis szemével figyel, minket. Minden érdekli. Újabban Szofi is. Ha kérdezem, hol van a vau vau, akkor Szofit keresi a szemével. Este elalvás előtt az ölemből szereti nézni az árnyékunkat. Imádja a zenét, imádja ha énekelünk neki, ha zongorázom a kedvenc Debussy darabjánál mindig felkacag. 



Eleinte utált hason lenni, aztán hamar rájött, így egészen más a világ, sokkal érdekesebb. Ma már úgy forog a járókában, hátról hasra és vissza, mint egy ringlispil. Kinéz egy játékot a járóka másik végében és addig masíroz, míg oda nem kommandózik, megszerzi, nem adja fel. Mindent begyömöszöl a szájába, mindent meg kell kóstolnia. Néha belekapaszkodik a járóka rácsába és próbálja felhúzni magát, egész nap meg nem áll. Imádja a krómozott felületeket, a fürdőszobában az ölemből fogdossa a csaptelepet.

Az étvágya miatt sem kell aggódnunk, az elmúlt napokban kezdtük el kóstoltatni vele a gyümölcsöket: almát, körtét, sütőtököt. Először az almától fintorgott, majd a harmadik kanál után úgy nyitogatta a száját, mint egy kismadár. Most már lubickol az új ízekben. Ha nem lapátolom elég gyorsan az elemózsiát, türelmetlenkedik. Az előírás szerint szedi magára az újabb hurkácskákat.



Már pár hetesen láttuk Gáborral, hogy Oszkárnak, ahogy anno Hannának is, feszesebb az izomtónusa. A gyerekorvosunk javasolta, hogy vigyük el Oszkárt egy közeli korai fejlesztéssel foglalkozó alapítványhoz, nézze meg egy neurológus. Az orvos egy órán keresztül vizsgálta az akkor három hónapos fiunkat, aki csak mosolygott. Ha nem lenne ez a szakterületünk - Hanna jóvoltából -, talán meg is ijedtünk volna a sok latin kifejezés hallatán. A neurológus azt mondta el, amit eddig is tudtunk, és hogy oldjuk a kötöttebb izmokat, gyógytornát, masszázst és hidroterápiás kezelést javasolt. Gondoltuk, adunk egy esélyt, kipróbáljuk a fejlesztést.
Oszkárt is rögtön meggyőzte a terapeuta, akihez kerültünk, akinek minden mozdulatából a nyugodtság és kiegyensúlyozottság árad és ez ránk is kihat. A heti egyszeri gyógytorna, a mindennapos otthoni torna és masszázs meg is tette a hatását. A nagyon szigorú neurológus doktornő is meg volt elégedve Oszkár fejlődésével, aki még előrébb is jár mozgásfejlődésben, mint a vele egykorú babák. A sportokat nem lehet elég korán kezdeni, januártól irány a babaúszás!




De van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak az aggódástól. Oszkár egyik nap belázasodott és sírt. Soha nem sír, csak ha éhes. A sírása komolyabb jelzés volt nekünk, mint a láz. Gondoltuk ez az első betegség, amin át kell esnie. Biztos Hanna valami vírust hazahozott az oviból, egy-két nap és jobban lesz. A gyerekorvos kijött, megvizsgálta és azt mondta, azonnal kórház. Oszkárnak a hasa betapinthatatlan, azonnali hasi uh-ra van szükség a gyereksebészeten. Gáborral összenéztünk és hirtelen mindketten elfehéredtünk. Már láttam magam előtt, hogy bent tartanak minket a kórházban. És éreztem azt a kiszolgáltatottságot, amit ilyenkor szinte minden szülő megtapasztal. Gábor rohant Hannáért az oviba, hogy jöjjön ő is velünk, mert nem tudjuk kire bízni ilyen helyzetekben, nem tudtuk, hogy a vizsgálatok mennyi időt vesznek igénybe. Az oviban persze pont délutáni rendezvény lett volna, amiről Hannának le kellett mondania. De nagylány módjára viselkedett és közben nagyon aggódott ő is. Míg Hanna hazaért, addig én gyorsan összepakoltam két napi ruhát, pelenkát, hogy nálunk legyen, ha szükség lenne rá és felvérteztem magam, lelkiekben.

Ilyen helyzetekben, mikor az aggódás a legmagasabb szintre jut, előtör az anyukákból az anyatigris, és nincs ember, aki megállítaná. Próbáltunk némi protekciót intézni, hogy jó kezekbe kerüljünk, és hogy feleslegesen ne kelljen bent tölteni az éjszakát egy reggeli vizsgálatra várva. Protekciót nem sikerült szereznünk az alatt az egy óra alatt, ám voltak segítők, akiknek ezúton is nagyon hálásak vagyunk.

Összességében nagyon pozitív csalódás volt a János Kórház Gyereksebészete. Mikor az ügyeletes orvos meglátta, hogy pici babával vagyunk, rögtön minket hívott be, pedig voltak mások is a váróban. 5 perccel később már a röntgen felvételt tartottuk a kezünkben. Megnyugtattak minket, hogy Oszkárnak semmi komoly baja nincs, valószínűleg egy vírust kapott el, ami miatt fáj a hasa, egy-két nap és az anyatej helyrehozza. És szerencsére így is lett. Itthon szépen lassan lecsillapodtak a kedélyek. Az anyatigris visszaalakult anyukává, Oszkár pedig mosolygós babává.   






2014. november 8., szombat

Tartozás


Egyik reggel arra ébredtem, hogy egyszerűen nem tudom, hogy lett november. Szaladnak a napok, velük mi is. Oszkár napról napra nő, okosodik, nyiladozik a kis értelme, kinyílik, mint egy virág. És beragyogja az egész életünket.

Hosszú idő óta gyötör a lelkiismeret, hogy nem írok. Pedig minden nap eszembe jut, „majd ma”, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor érzem csak, hogy valami visszatart, visszatartott.
Az elmúlt hetek nem csak apukám elvesztéséről szóltak. Persze róla is. Nincs perc, hogy ne gondolnék rá, hogy ne jutna eszembe. Nagyon sok kérdés még megválaszolatlan bennem. Tudom, ez egy hosszú folyamat, amíg az emberi agy feldolgozza a felfoghatatlant, ami most végtelennek tűnik. De itt van Oszkár és Hanna és én tartozom nekik. Tartozom magunknak.


Nyár végén gyönyörű 5 napot töltöttünk a Mátrában, a kedvenc helyünkön. Oszkár akkor még csak 7 hetes volt, de már vittük nyaralni. Miért is ne? A hotelezéstől a napirendünk nem borult fel, Oszkár illedelmes babaként többnyire átaludta az egész éjszakát, a reggelit és a vacsorát, nem (mindig) zavarva a többi vendéget. Sétáltunk a jó levegőn, múzeumban voltunk, és míg Hanna az apjával a medencében pancsolt, addig Oszkárral kiolvastunk egy könyvet. Ők ketten megmászták a tévétornyot, míg Oszkárral kettesben andalogtunk a torony lábánál Kékesen.



Szeptemberben újra elkezdődött az óvoda, amit Hanna már nagyon várt. És persze a művészi torna is, heti kétszer. Meg az angol. És még nem említettem, hogy Hanna május óta heti rendszerességgel lovagolni is jár, ami hétvégenként jó kis családi program. Lehet, egyszerre soknak tűnik, de ő nagyon élvezi és kitartó, aminek mi örülünk. A lovon úgy ül, mint egy igazi grófnő, vagy nem is, inkább, mint Merida! A különórákra legtöbb esetben Oszkárral együtt szállítjuk a királylányt. Pici babával az érkezési idő kiszámítása néha lehetetlen mutatvány, több gyerek több szervezést igényel, de azt hiszem eddig mindannyian jelesre vizsgáztunk.  


Szeptember végén, ha csak egy napra is, de meglátogattuk a Balatont. Siófokon sétáltunk, Hanna hattyút csalogatott, Oszkár a babakocsiban aludt, mi Gáborral pedig nosztalgiáztunk. Lassan 20 éve (leírni is sokkoló), hogy egy táborban nyaraltunk gyerekként, amiből Gábor nem emlékszik semmire. :)








Azért remélem a gyerekek az én emlékező képességemet öröklik, ha mást nem is. És ha így van, akkor Hanna el fogja tudni mesélni Oszkárnak pár év múlva, hogy milyen baba is volt. Hogy rajongja körbe minden nap, óvja, félti Őt. Hogy minden reggel arra a pillanatra vár, hogy Oszkár felébredjen. És ahogy Oszkár megpillantja Hannát, rögtön mosolyog. Egész nap mosolyog. Beragyogja az életünket. Sziporkázik, mint egy napocska, és minden mosolyával megsimogat minket. A tekintetéből árad a szeretet. Hanna gyakran odabújik hozzá, simogatja, csak valahogy Oszkárhoz érhessen. Ez a földöntúli szeretet tölt fel minden nap, mert furcsa kimondani, de úgy érzem sokkal több az energiám, mint korábban.





Esténként, mikor a gyerekek elalszanak, leülök a zongora elé és 15 év kihagyás után újra játszom. Régi vágyam volt ez. (Köszönöm Gábor!) Féltem, hogy semmi nem jön elő a múltból. De minden ott van, mélyen, elrejtve, szépen lassan a felszínre tör, és most fantasztikus világok nyílnak meg újra. A zene nemcsak kifejező eszköz, egyfajta terápia, egy mentőöv, hogy befelé lássak, mintha mindig is a részem lett volna, hozzám tartozott. Felbecsülhetetlen kincs, hogy lehetőségem van megmutatni. A világ legszuperebb közönsége pedig a családom!




Egyik reggel arra ébredtem, hogy november van. Valahol leragadtam a nyár és az ősz között. Szaladnak a napok, velük együtt mi is, de az idő már nem érdekel. Csak a pillanat számít, mikor reggel egy puha babakéz pihen a kezemen. Félhomályban félálomban pici arcocskán pici mosoly. Gurgulázó gyerekkacagással ébredni, mikor fogják egymás kezét, Hanna átöleli Oszkárt. Gábor engem. Ők hozzám tartoznak, és én hozzájuk tartozom.   





* a bejegyzésben szereplő képek 99%-a mobiltelefonnal készült (a szerk.) 





2014. augusztus 14., csütörtök

Az első mosoly


Egy gyönyörű nyári hajnalon érkezett Oszkár és szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. A születése sok mindenre megtanított. Nemcsak engem, mindannyiunkat.

38 hetes kismamaként egyik este gondoltunk egyet és elmentünk a kedvenc közeli helyünkre vacsorázni. Épp a vacsorára vártunk, mikor hirtelen belém hasított, mi lenne, ha itt és most beindulna a szülés, és ahogy ez a gondolat végigszaladt az agyamon, persze hogy elfolyt a magzatvíz. Gábor ura volt a helyzetnek, a személyzet kisebb pánikot kapott, fizetnünk sem kellett, 3 másodperc sem telt el és már a kocsiban ültünk. Hanna örömködött, hogy végre jelt adott Oszkár, ki szeretne jönni és szülünk. Hívtam az orvosom és a szülésznőm, hogy gyorsan összepakolunk és egy órán belül bent vagyunk a kórházban mindannyian. Aztán a drága szüleimet hívtam, hogy indul a megbeszélt „B terv”, akik épp szalonnát sütöttek Miskolcon a kertben, pár perc múlva már az autópályán voltak, hogy minél hamarabb Hannával legyenek.

A Kútvölgyi kórház szülészetére este 8.30-ra értünk be, akkor már 5 perces „fájásokkal”. A recepción úgy fogadtak minket, hogy csak nem szülni jöttünk mi is? Merthogy teltház van, a frontok miatt. Aztán mégis volt egy üres szülőszoba, ahova Hanna is bejött az első egy órában, ami nagyon megnyugtató volt. Majd Gábor juttatta haza, a szüleim már vártak rá. Végül minden úgy történt, ahogy elterveztük. Oszkár teljesen háborítatlanul jött a világra. Nem kaptam sem epidurális érzéstelenítést, sem oxitocint. Mégis egy változás volt a tervben, Gábor végig ott volt velem, fogta a kezem, erősített, nevettetett. És a fájások – így utólag – nem is fájtak annyira. A szülésznőm és az orvosom szó szerint kísérték a szülést, ahogy az a maga teljesen természetes folyamatában zajlott, nem siettettek semmit. Hajnali 1 óra 30 perckor sírt fel a kisfiunk, Oszkár. 2770 grammal 53 centivel. Azzal köszöntötte a világot, hogy mindenkit lepisilt, amin óriásit nevettünk. A mellkasomra rakták, hosszú percekig gyönyörködtünk benne, amíg pulzált a köldökzsinór,  a szülésznőm és az orvosom ott állt szótlanul, és mosolyogtak, hagyták hogy megéljük ezeket a pillanatokat, együtt. Ezúton is köszönjük a csodálatos élményt szülésznőmnek, Király Katinak és orvosomnak dr. Kelemen Csabának.


Oszkár 10/10-es Apgárt kapott, a szülésznőm azt mondta, a csecsemő osztályon nem tudták megmondani, hogy Oszkár vagy a mellette lévő baba született császárral, annyira szép volt a kis arca, buksija. További 2 napot töltöttünk a Kútvölgyi kórházban, együtt, teljesen háborítatlanul. Egyszer sem engedtem el magam mellől Oszkárt, nem kapott sem cukros vizet, sem teát, sem tápszert. Nagyon jó érzés volt, hogy több orvos is gratulált, hogy sikerült egy császár után természetes úton világra hozni Oszkárt. Még a korábbi orvosom, dr Elekes Tibor is felhívott, hogy hallotta a rendelőben a hírt, ami nagyon jó érzés volt.


Soha nem felejtem el, mikor Hanna reggel bejött a kórházba, és először találkozott Oszkárral. Ott volt anyukám is, könnyes volt a szeme. Hanna finoman megsimogatta Oszkárt, odabújt hozzá az ágyon, olyan természetességgel, mintha milliószor már odabújt volna. Azóta is különleges kapcsolat van közöttük.


Az első napok itthon teljesen nyugodtan teltek. Oszkár 2-3 óránként szopizik, alszik, jó baba. Hanna sokat segédkezik, pelenkát bont, popsitörlőt hoz, fürdővizet ellenőriz, bevonjuk abba, amihez kedve van. Esténként sétálni indulunk, együtt, gyakran felnézünk az égre.


Oszkár szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. Születése sok mindenre megtanított, nemcsak engem, mindannyiunkat.  Olyan élmény volt, amitől úgy éreztem, olyan erőt, képességet kaptam, amivel bármit legyőzök. De megtanultam azt is, hogy nem irányíthatok mindent.


Drága Daka! Nem volt időm elbúcsúzni. Nem volt időm elmondani, mennyire szeretlek. Nem volt időm megköszönni mindazt, amit kaptam. A gyönyörű gyerekkort, a sok szeretetet, gondoskodást, támogatást, türelmet, féltést, a sok mosolyt. Azt hogy az lettem, az lehettem, aki most vagyok. Tudom, most rajtam, rajtunk a sor, hogy mindezt továbbadjuk. És én jó gyerek leszek... 




  

2014. június 24., kedd

Utolsó hetek


Az utolsó hetek már csak a várakozásról szólnak, gondolnánk. 
Nálunk azért ez is másképp alakult...

A nyolcadik hónapig teljesen nyugodt voltam, hogy nagyjából minden megvan Oszkár fogadására, Hanna babakocsija és az autós hordozó is kifogástalan állapotban pihen a raktárban a többi régi babaholmival. Közelebbről megnézve már nem volt minden olyan tökéletes. A régi kiságy rácsai tele fognyomokkal, Hanna babaruhái között alig találtam olyat, amire rá lehet fogni, hogy uniszex, mert szinte mindegyiken van legalább egy masni, fodor, vagy szívecske. És eszünkbe jutott, hogy a nappaliban is szükség lesz egy többállású járókára, hiszen a nap nagy részét ott töltjük, hova fogjuk rakni Oszkárt? Tehát elkezdődött a „fészekrakás”, amit - gondoltam - tapasztalt szülőkként, most jól kihagyunk. Ettől függetlenül most nem volt az az érzésem, hogy minden felesleges dolgot azonnal be kell szereznünk, mint 4 évvel ezelőtt. Hanna örömmel segített a bababoltban kisruhákat válogatni, a nagyobb dolgokat pedig a netről is meg tudtuk rendelni házhozszállítással, így a cipekedést is megúsztuk. 
 

A kilencedik hónap elején küldtük nyomdába az utolsó lapszámot, amiben még aktívan részt vettem. Egyedül a címlapfotózásunk szervezése volt picit megterhelő, kismamaként fel-le lépcsőzni egy aquaparkban, ahol eleve nagy a páratartalom és iszonyat a meleg utcai ruhában, de egy cseppet sem bántam meg. Most már itthon a napernyő alatt olvasgatom az utolsó Évszakokat, és közben elégedetten mosolygok, mert nagyon szép lett. Ezúton is köszönöm a kolleginák sok-sok segítségét és azt is, hogy figyeltek rám.

És ha már szóba hoztam a munkát, nem tudok el nem dicsekedni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége. Nem csak azért, mert Gábor hónapokon át kezelte a nyafogásom, hanem azért is, mert részesei lehetünk Gábor sikereinek:


Hanna gyakran beül munka közben az apja ölébe, nézi ahogy a vonalakból egyszer csak tárgyak lesznek. Előveszi az óriás rajztáblát és Gábor mellett ő is tervez, tollakat. Vagy 3 eltépett zsírpapír fecniből pillangót ragaszt. Ilyenkor én vagyok a világ legbüszkébb anyukája is.


És azért is, mert a 4 éves Hannám szeptember óta töretlen lelkesedéssel járt heti kétszer az Óbudai Mozgásművészeti Iskola művészi tornájára.  És azért is én vagyok a legbüszkébb, mert a fiunk meghallgatta a kérésünket és Hanna bemutatóját türelmesen megvárta odabent. Az évadzáró nagyfellépésen Hannáék nyuszik voltak. Mikor felgördült a függöny, a színpad fénybe borult, megszólalt a zene és megláttam Őt a színpadon, nem csak a büszkeség öntött el, hanem a könny is elöntötte a szemem. Annyira ügyes volt, végtelenül büszkék vagyunk rá! És azért is, mert tátott szájjal nézte végig a 2 órás műsor további fellépőit, vele együtt mi is ámultunk a nagyokat látván, akik szintén ilyen picin kezdték, most táncművészeti fesztiválokon díjakat nyernek. Az előadásról készült hivatalos dvd felvételt csak pár hét múlva kapjuk meg, viszont a youtube-ról le tudtam tölteni egy-két régebbi felvételt, amik mindannyiunknak nagyon tetszettek:



A nagy pörgés, munka, oviba és táncra rohanás után egyszer csak minden lelassult. Gábor rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva még megpucoltam az ablakokat (a tetőtérieket kivéve, mert iszonyat tériszonyom van), kimostam és kivasaltam a függönyöket. A hűtőre kirakott lista minden pontját kipipáltuk, elfogytak a teendők. Minden készen áll Oszkár fogadására. A kisszekrényben katonás rendben sorakoznak a babaillatúra mosott kisruhák. Hanna mérlegelve, hogy elég férfias darabokat válasszon, gondosan kirakta Oszkár kórházból hazajövős szettjét. A járóka a nappaliban felállítva, a kiságy megágyazva, a zenélő bari csendben várja a gazdiját. Nála már csak egy valaki várja Őt jobban: Hanna, aki minden reggel úgy jön be a hálónkba, hogy belekukkant a kiságyba, van-e ott valaki a barin kívül, végigsimítja kis kezével az ágy oldalát és ad rá egy puszit. Bevallom, nap közben én is be-benézek, igazgatok picit a pléden. Már csak pár nap, és reggel ott lesz Oszkár is...