2014 Legjei

Visszatekintve 2014-re, nehéz év van mögöttünk. Volt sok bánat, szomorúság, csend, de nem feledjük azokat a pillanatokat sem, amikre örömmel gondolunk vissza. Ime néhány, a teljesség igénye nélkül.

Legnehezebb – márciusban 6 hónapos terhesen költözködni

Legnagyobb elismerés – Gábornak hogy szinte egyedül költöztette át az egész lakást

Legmeghatottabb – mikor a kisfiamat a mellkasomra rakták, átöleltem és Gábor szemében is gyűltek a könnycseppek  

Legboldogabb – mikor Hanna először megpillantotta Oszkárt a kórházban, odabújt mellé és megfogta a kezét

Legszabadabb – mikor nyáron sétálni indultunk babakocsival, hirtelen elkezdett szakadni az eső, mi meg nevetve rohantunk az esőben hazáig

Legbüszkébb – Hanna évzáró táncbemutatóján, annak külön örülök, hogy apukám láthatta őt a színpadon

Legfájdalmasabb – apukám elvesztése

Legszomorúbb – amiatt vagyok, hogy apukám nem tarthatta Oszkárt a kezében

Legszívbemarkolóbb – mikor Hanna a legkülönfélébb lehetőségeken törte a fejét, mi módon találkozhatna Dakával, pl. hogy repülővel felszáll hozzá az égbe, vagy hogy nagyon szeretne öreg néni lenni…

Legnagyobb csoda – az a földöntúli kifogyhatatlan, végeláthatatlan, felfoghatatlan szeretet, amit a gyerekeim iránt érzek

Legszebb emlék – mikor Oszkár először mosolygott

Legcukibb – mikor Hanna azt mondja Oszkárnak, hogy „Kedvesem”

Legcinkosabb – mikor Hanna Oszkárral bolondozik, Oszkár húzogatja a szemöldökét, a kis szája egy nagy D-betűre hasonlít, és úgy nevet, mint egy papagáj

Legviccesebb – mikor Gáborral ketten álltunk a járdán a papírírószer előtt, arra várva, hogy átkelhessünk az út túlsó oldalára, épp eső után, persze hogy egy autó beterített minket pocsolyával és mi nyakig vizesek lettünk, majd elkezdtünk egymáson nevetni. És ahogy ott álltunk, és nevettünk nem vettük észre, hogy jön a következő autó…

Legjobb éttermi élményünk – Ürömi Hütte (nem csak azért, mert ott adott jelt Oszkár, hogy ki szeretne jönni), hanem mert gyerekbarát, és Hanna szerint ott készítik a világ legfinomabb lasagne-ját!

Legnagyobb lehetőség – hogy újra zongorázhatom és időnként zongoraleckéket veszek egy tündéri zongora tanárnénitől

Legnagyobb elhatározás – az év első felében angolra is jártam, amit 2015-ben szeretnék folytatni

Hanna legkedveltebb popzenéje 2014-ben:

https://www.youtube.com/watch?v=y6Sxv-sUYtM

https://www.youtube.com/watch?v=BS0T8Cd4UhA

https://www.youtube.com/watch?v=CevxZvSJLk8 (van még mit csiszolni)

Hanna legkedvesebb zongoradarabja 2014-ben, amit a legtöbbször kellett az ő kérésére játszani, amire különböző tánckölteményeket talált ki:

https://www.youtube.com/watch?v=pFLM21f6imE (by Antal Imre)

Oszkár legkedveltebb zongoradarabja 2014-ben, amit a legtöbbször játszottunk és ő a legtöbbet nevetett:

https://www.youtube.com/watch?v=QB700NZAHAk (by Gabriele Tomasello)

2014-ben legtöbbször ezt hallottuk Hannától: „Jóóóóó, de….”

2014-ben a 3 legnagyobb humorsziporka Hanna szájából:

Hanna nézegeti a pesztós üveget és valami nagyon csúnyát akart mondani.

"Hogy a tarhonyába lesz ebből szósz?"

Kérdezzük Hannát hol is lakunk?

"Rózsa Fatilla utca"

Gábor a barátjával beszélget Schengenről. Hannának kikerekedik a szeme és ledorgálja mindkettőjüket:

"Hogy tudtok ilyen csúnyát mondani???" - Mi nem értettük miről beszél. Kérdeztük, hogy mit mondtak, ami csúnya? De Hanna csak hajtogatta, ő ilyen csúnyát ki nem mond! Ő ezt nem fogja elismételni! Mondja ki az apja! Aztán dőltünk a röhögéstől, mikor rájöttünk, félreértette a Schengent. J

Kedvenc képeink 2014-ben

Legnagyobb példakép – anyukám, nála erősebb nőt nem ismerek

Leghálásabb – Gábornak vagyok, elsősorban azért, hogy van nekem, hogy támaszkodhatok rá, és hogy segít megvalósítani az álmaimat

Legnagyobb felismerés – hogy bármire képes vagyok

Legnagyobb köszönet – a kisfiamnak, hogy ezt megmutatta nekem

9000 kattintás

Legtöbb külföldi megnyitás: USA

Legfurcsább hely, ahonnan ránk nyitottak: Mayotte - sziget

Legjobb döntés: hogy 6 éve írogatok Hannáról és most már Oszkárról is

Köszönjük, hogy olvastok!!!

BÚÉK!

Legszebb ajándék

Karácsony előtti estén a kanapé szuper titkos ágynemű tartójában sorakoznak a gyönyörűen, színben a fa díszeihez harmonizáló, csillogó papírba becsomagolt ajándékok. Csillámporos a konyhakő, az étkezőasztal, a székek. A szaloncukrok bekötözve a konyhaszekrényben várják a holnapot. A gyertyák lassan, komótosan égnek, az utolsót szenteste közösen gyújtjuk meg, együtt, anyukámmal. Mert ő is itt van velünk. A ház minden szegletében belopódzott a gyerekkoromból ismerős bejgli illata. Hanna lelkesen segített gyúrni anyukámnak. Pedig tegnap éjszaka még a Heim Pál Gyermekkórház fül- orr- gégészeti ügyeletén voltunk vele fülgyulladással. És ha már éjszaka kocsikáztunk, gondoltuk belefér egy kis városnézés, megnézzük kivilágítva az Andrássy utat, Hanna csak ámult.

A szokottnál csendesebb ez a karácsony. De két nap és fenekestül felfordul minden. Jön a nővérem  és a családja, majd feltereljük a gyerekeket az emeletre, ahogy régen minket, és mikor a fa alatt lesz az összes ajándék, anyukám majd csilingel a csengővel, mint gyerekkorunkban.  Nagy zsivaly lesz és kanálcsörgés és nem mondom, hogy ezt mindig szeretem, de most nagyon szeretem. Együtt leszünk.

Oszkár hosszan nézi a teraszon várakozó földlabdás fenyőt, az ablakba kitett fényfüzért, a gyertya pislákoló lángját. Itt a karácsony. Hanna odabújik hozzá, Oszkár puha kis kezével lassan megsimogatja Hanna arcát. Mosolyognak. Ők még nem tudják, amit mi kristálytisztán látunk. Lehet bármekkora ajándék a fa alatt, bármilyen csillogó papírba csomagolva, a világ legnagyobb ajándékát kapták. Egymást. 

Boldog, Békés Karácsonyt kívánunk!   

A szelíd anyatigris

Az életünkben a gyerek az első. Ha második, ha első. Az aggódás, értük, mintha kódolva lenne, folyamatos. Azért megnyugtató, a másodiknál érezhető némi lazulás. Ám van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak.

Oszkár születése magabiztosabbá tett. Most 5 hónappal visszatekintve, egy olyan élmény volt, ami az egész további életemet végigkíséri. Azt éreztem, hogy nincs lehetetlen, hogy bármire képes vagyok. És ez most is így van.

Persze nem csak ettől vagyok nyugodtabb. A második gyerkőcnél sokat lazulnak a szülők. Nem fertőtlenítünk mindent, és a vasalást sem viszem túlzásba. Oszkárt nem mérem minden szoptatásnál, sőt valójában egy szoptatásnál sem mértem eddig. Kivétel a kórházban az utolsó napon, mikor engedtek volna haza, az ottani gyerekorvos kérte, hogy mérjem meg, mert csak akkor enged minket haza, ha Oszkár megeszi az előírt mennyiséget. Két naposan. Persze a mérleg szoptatás után kevesebbet mutatott, mint előtte. Azt mondták, biztos nincs tejem, így be kell tápszerezni a gyereket, csak úgy indulhatunk haza. Én újra megetettem, de már nem mértem és hazudtam, hogy pont az előírt mennyiséget mutatta az a fránya mérleg. Ezzel nemet mondtunk a tápszeres cumisüvegre. Oszkár azóta sem ismeri a cumisüveget, mégis tökéletes gömbölyded baba.

Bevallom, Hannát néha még éjszaka is méricskéltem a korábbi gyerekorvosunk tanácsára, akit szerencsére azóta lecseréltünk. Emlékszem, hajnalokat virrasztottam át egy fotelban, míg ő evett, próbáltam magamat valahogy ébren tartani. Oszkárnál már nem érdekelt, ki mit mond, mikor hajnalban éhesen ébred, odaveszem magamhoz az ágyba, ő jóllakik és kényelmesen elnyúlik a nagyágy felén, a maradék helyen ketten osztozunk Gáborral. De így nincsenek átvirrasztott éjszakák, reggel kipihenten ébredünk mindannyian. Ettől még Oszkár a nap bármely szakában el tud gond nélkül aludni egyedül a kiságyban.

És hogy milyen Oszkár? Egy mintaszerű kisbaba. Nem is, számunkra ő a legkülönlegesebb baba. 3 hetesen mosolygott ránk először. Onnantól kezdve nem volt megállás, folyamatosan mosolyog. Ha nem, akkor valamin nagyon gondolkodik. Az értelmes kis szemével figyel, minket. Minden érdekli. Újabban Szofi is. Ha kérdezem, hol van a vau vau, akkor Szofit keresi a szemével. Este elalvás előtt az ölemből szereti nézni az árnyékunkat. Imádja a zenét, imádja ha énekelünk neki, ha zongorázom a kedvenc Debussy darabjánál mindig felkacag. 

Eleinte utált hason lenni, aztán hamar rájött, így egészen más a világ, sokkal érdekesebb. Ma már úgy forog a járókában, hátról hasra és vissza, mint egy ringlispil. Kinéz egy játékot a járóka másik végében és addig masíroz, míg oda nem kommandózik, megszerzi, nem adja fel. Mindent begyömöszöl a szájába, mindent meg kell kóstolnia. Néha belekapaszkodik a járóka rácsába és próbálja felhúzni magát, egész nap meg nem áll. Imádja a krómozott felületeket, a fürdőszobában az ölemből fogdossa a csaptelepet.

Az étvágya miatt sem kell aggódnunk, az elmúlt napokban kezdtük el kóstoltatni vele a gyümölcsöket: almát, körtét, sütőtököt. Először az almától fintorgott, majd a harmadik kanál után úgy nyitogatta a száját, mint egy kismadár. Most már lubickol az új ízekben. Ha nem lapátolom elég gyorsan az elemózsiát, türelmetlenkedik. Az előírás szerint szedi magára az újabb hurkácskákat.

Már pár hetesen láttuk Gáborral, hogy Oszkárnak, ahogy anno Hannának is, feszesebb az izomtónusa. A gyerekorvosunk javasolta, hogy vigyük el Oszkárt egy közeli korai fejlesztéssel foglalkozó alapítványhoz, nézze meg egy neurológus. Az orvos egy órán keresztül vizsgálta az akkor három hónapos fiunkat, aki csak mosolygott. Ha nem lenne ez a szakterületünk - Hanna jóvoltából -, talán meg is ijedtünk volna a sok latin kifejezés hallatán. A neurológus azt mondta el, amit eddig is tudtunk, és hogy oldjuk a kötöttebb izmokat, gyógytornát, masszázst és hidroterápiás kezelést javasolt. Gondoltuk, adunk egy esélyt, kipróbáljuk a fejlesztést.

Oszkárt is rögtön meggyőzte a terapeuta, akihez kerültünk, akinek minden mozdulatából a nyugodtság és kiegyensúlyozottság árad és ez ránk is kihat. A heti egyszeri gyógytorna, a mindennapos otthoni torna és masszázs meg is tette a hatását. A nagyon szigorú neurológus doktornő is meg volt elégedve Oszkár fejlődésével, aki még előrébb is jár mozgásfejlődésben, mint a vele egykorú babák. A sportokat nem lehet elég korán kezdeni, januártól irány a babaúszás!

De van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak az aggódástól. Oszkár egyik nap belázasodott és sírt. Soha nem sír, csak ha éhes. A sírása komolyabb jelzés volt nekünk, mint a láz. Gondoltuk ez az első betegség, amin át kell esnie. Biztos Hanna valami vírust hazahozott az oviból, egy-két nap és jobban lesz. A gyerekorvos kijött, megvizsgálta és azt mondta, azonnal kórház. Oszkárnak a hasa betapinthatatlan, azonnali hasi uh-ra van szükség a gyereksebészeten. Gáborral összenéztünk és hirtelen mindketten elfehéredtünk. Már láttam magam előtt, hogy bent tartanak minket a kórházban. És éreztem azt a kiszolgáltatottságot, amit ilyenkor szinte minden szülő megtapasztal. Gábor rohant Hannáért az oviba, hogy jöjjön ő is velünk, mert nem tudjuk kire bízni ilyen helyzetekben, nem tudtuk, hogy a vizsgálatok mennyi időt vesznek igénybe. Az oviban persze pont délutáni rendezvény lett volna, amiről Hannának le kellett mondania. De nagylány módjára viselkedett és közben nagyon aggódott ő is. Míg Hanna hazaért, addig én gyorsan összepakoltam két napi ruhát, pelenkát, hogy nálunk legyen, ha szükség lenne rá és felvérteztem magam, lelkiekben.

Ilyen helyzetekben, mikor az aggódás a legmagasabb szintre jut, előtör az anyukákból az anyatigris, és nincs ember, aki megállítaná. Próbáltunk némi protekciót intézni, hogy jó kezekbe kerüljünk, és hogy feleslegesen ne kelljen bent tölteni az éjszakát egy reggeli vizsgálatra várva. Protekciót nem sikerült szereznünk az alatt az egy óra alatt, ám voltak segítők, akiknek ezúton is nagyon hálásak vagyunk.

Összességében nagyon pozitív csalódás volt a János Kórház Gyereksebészete. Mikor az ügyeletes orvos meglátta, hogy pici babával vagyunk, rögtön minket hívott be, pedig voltak mások is a váróban. 5 perccel később már a röntgen felvételt tartottuk a kezünkben. Megnyugtattak minket, hogy Oszkárnak semmi komoly baja nincs, valószínűleg egy vírust kapott el, ami miatt fáj a hasa, egy-két nap és az anyatej helyrehozza. És szerencsére így is lett. Itthon szépen lassan lecsillapodtak a kedélyek. Az anyatigris visszaalakult anyukává, Oszkár pedig mosolygós babává.